Szavak Nélkül - esetleírás

2017/07/16

 

A Watson módszer egyik különlegessége, hogy még csak beszélnünk sem kell ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni a témánkban. A színpadon mindent cselekvésbe fordíthatunk és megélhetünk, anélkül, hogy azt magyaráznunk, analizálnunk kellene. Egy ilyen esetet mesélek el.
 

Csoportunk tagjait egy rövid bevezető után játékra invitálom. Ők azonban még hezitálnak. Ismeretlenek előtt bizony nem kis bátorság kell ahhoz, hogy a témánkat felvállalva kiálljunk a színpadra. „Nem muszáj elmondani a témát, ha nem akarjátok!” – biztatom őket. Erre az információra Ági szeme felcsillan, akkor ő így szívesen játszana. Trénerként sokat kell beszélnie, számára ez a mód egyszerre ismeretlen, izgalmas és megnyugtató. 
 

Kíváncsisága az én kíváncsiságomat is melegíti, mindketten lelkesen látunk neki a játéknak. Arra kérem, hogy vegyen egy-két mély lélegzetet és érezzen bele abba, hogyan is van ő itt és most a témájával.  Ezután válassza ki a csoportból azt, aki a leginkább megjeleníthetné őt. Ez meg is történik, majd kérem, hogy helyezze el az illetőt a színpadon, és készítsen egy szobrot belőle. Ő középre állítja az segéd-ént, utasítva, hogy tördelje a kezét és bizonytalanul nézzen egyszer az egyik, másszor a másik irányba. Mellé állok és duplázom (azaz másolom, ugyanazt teszem, mint ő), felerősítem, ami történik, segítve ezzel a témára való rámelegedésünket. Ezután a színpadról kilépve ránéz önmagára és nyugtázza: „Igen, ez tényleg ilyen.”
 

Arra a kérdésemre, hogy ki vagy mi van még ebben a képben, behív egy fiút a csoportból és közvetlenül az őt játszó szereplő mellé állítja. A magas fiú szelíden, mély nyugalmat árasztva áll mellette. Behív egy másik segéd-ént is, akit a másik oldalára állít. Őt arra instruálja, hogy mozogjon, oda-vissza, egyszer felé lépve, egyszer távolodva, mintha táncba hívná.
 

Hátralépve újra ránéz a képre, majd annyit még igazít rajta, hogy a nyugalmat árasztó segéd-ént távolabb tolja magától (az őt játszó csoporttagtól), az izgő-mozgó szereplőt pedig kéri, hogy még szorosabban kapcsolódjon hozzá. Aki teljesíti a kérést, viszi magával, pörgeti, forgatja. Megkérem, hogy cseréljen szerepet az őt játszó segéd-énnel, és élje meg személyesen is, ami történik. Egyik oldalon a szelíd nyugalom, a másik oldalon az izgalmas, szédítő pörgés-forgás. Ági hagyja, hogy táncba vigyék, egy ideig nevetve forgolódik, majd megáll és rám néz: „Igen, ez pont ilyen.”
 

Biztatom, hogy mivel ezen a színpadon bármi lehetséges, egyszerűen csak tegye azt, amit most jólesne tennie, megélnie. Ő erre elengedi táncpartnere kezét, és a másik oldalon álló fiú mögé bújik. Hátulról finoman megöleli. Így áll egy ideig, mozdulatlanul, szem lehunyva, beleengedve magát a kapcsolódásba. Az arca egészen ellazul, látom, hogy valami megérkezik hozzá. Majd kinyitja a szemét és rám néz. "Megállhatunk itt?" – kérdem. "Megállhatunk" – mondja mosolyogva.
 

Utána még elmeséli, hogy egy döntéshelyzetben van: míg a pörgés-forgás nagyon ismerős, épp ezért komfortos is számára, addig a nyugalom ismeretlen, több munkát igénylő feladat, de rendkívül vonzó. A játék pedig segített megerősíteni a választását.
 

A lezáró körben még hozzáteszi, hogy sokkal közvetlenebbül - primer módon - tudott kapcsolódni a megéléseihez, így, hogy nem kellett verbalizálnia őket. Én pedig tovább erősödök a módszerbe vetett hitemben, és abban, hogy bizony jó néha egyszerűen csak hagyni, hogy az érzés bölcsessége vezessen az elme „okossága” helyett, bátran, spontánul, kreatívan, valami újba és ismeretlenbe.

 


 

Please reload

LEGUTÓBBI BEJEGYZÉSEK

Please reload

Archív

Please reload

Címkék

Please reload

©2017 BY WATSON COACH ISKOLA.

  • Facebook - Black Circle
  • YouTube - Black Circle